Kobajasi Kenicsirótól, a híres japán karmestertől, kérdezik, hogy ha már Magyarországon él, miért nem vett fel inkább egy magyar nevet.
- De hiszen én felvettem! - döbben meg a mester.
- Akkor hogy-hogy nem használja? - csodálkozik most már a riporter is.
- De hát használom! Ahogy ismernek, ez már a magyar nevem! - méltatlankodik a mester. - Nagyon szerettem ugyanis a csípős kolbászt, állandóan azt ettem a főétkezések között is. Lehetett kapni a büfében csak úgy, natúr módon: egy szelet kenyéren a kolbászt, de lehetett kapni libamájas-zsíros kenyeret is, amit külön, felárért kent rá a büfés. Akkoriban le voltam égve, nem volt elég pénzem, ezért soha sem kértem ezt a feltétet. El is neveztek Kolbász-nasi, Kenni csórónak. A mai napig ez a művésznevem: Kolbásznasi Kennicsóró. Úgyhogy nem értem a kérdését...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
