Mennek be az emberek a gyárba a szilveszter utáni, első munkanapon. Mindenki mondja mindenkinek, hogy "Boldog új évet kívánok!" és hasonlókat, van aki egy egész jókívánságlistával áll elő, például az egyik, hívő ember beleszövi Istent, Jézust, bővölködést, kenetet, stb. Csak Pokrócz Józsi bácsi nem kíván semmit: ő csak köszön és kész. Kérdőre vonják, hogy miért nem kíván senkinek semmit és miért nem köszöni meg illő módon a sok jókívánságot.
Azt mondja erre Józsi bácsi:
- Eleve, tavaly ugyanazok kívántak boldog új évet, akik idén, aztán mi lett belőle... Meg aztán én nem is hiszek abban, hogy a szavaknak teremtőereje lenne. Hülyeség. A szavak csak szavak: nem lesz attól se jobb, se rosszabb, még akkor sem, ha őszintén akarják. Arról nem is szólva, hogy ezek csak gépies kívánságok, jó esetben is csak egy-két ember akad, aki komolyan azt szeretné, hogy én boldog legyek. És végül: nekem nem alapelemem a boldogság. Azt sem tudom, milyen az. Évente van néhány nap, akkor is mondjuk fél óra, amikor nem fáj semmim, nem aggaszt semmi, nincs problémám, jó a közérzetem, jó a kedvem, nézek valami szépet, hallok valami kellemeset. Erre esetleg mondhatjuk, hogy ez már valami boldogságféle, még ha nem is teljesen az. De most őszintén, kik azok, akik folyamatosan a boldogság állapotában vannak? Mert hogy én nem, az biztos.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
