Az adrenalinfüggő extrém sportolók és a milliárdos szülők gyerekei egymást túllicitálva dicsekednek, arcoskodnak, hogy ki milyen kalandban vett már részt élete során. Van, aki a vadvízi evezését meséli el, más a Mount Everest megmászását, megint más a Parkour kalandjait felhőkarcolók tetején, és így tovább. Egyszer csak megfagy a levegő és a húszfős társaság némán, mély tisztelettel néz a bejárat felé: megjött Józsi bácsi, akiről köztudott, hogy olyan kalandokban volt része, amiről a társaság tagjai még csak álmodni sem bírnak. Leül egy asztalhoz. A társaság hangadója fél óra után összeszedi a bátorságát, megszólítja, és megkérdezi, hogy mi volt a legnagyobb, legextrémebb, legemlékezetesebb kalandja élete során. Józsi bácsi gondolkodik egy picit, átpörgeti az agyán az emlékeket, majd így szól:
- Azt gondoljátok, nehéz egyetlen egyet kiemelni a rengeteg kaland közül, amelyikre azt mondhatom, hogy "Na, ez volt a fő, a legmeghatározóbb!" Pedig nem! Mert volt egy, egyetlen egy, ami önmagában többet ért, mint az összes többi, ráadásul öt éven át, minden évben megismételtük.
A társaság kérlelni kezdi, hogy mesélje el. Hatalmas csodálattal és tisztelettel nézik, mert tudják, hogy hamarosan olyat fognak hallani, mint még soha. Józsi bácsi szerényen és halkan, mint ha csak valami egyszerű dologról beszélne, elkezdi a történetet. Az emberek olyan csendben hallgatják, hogy a szúnyogok döngését is lehet hallani:
- Amikor még fiatal voltam, harminc év körüli, volt nekem egy barátom, a Karcsi. Karcsi olyan jóképű volt, mint Jávor Pál! És én ezzel a Karcsival minden évben, öt éven át egyszer, azaz öt alkalommal, minden nyáron, elmentünk a Mokkába és ittunk egy szimpla feketét!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
