Egy turista elmegy egy másik megyébe, de nem találja a vasútállomást. Érdeklődik, merre van, de mindenki csak azt válaszolja, hogy ˝Nem tudom, de ha tudni akarja, kérdezze meg a kisasszonykát.˝ vagy hogy ˝Inkább kérdezze meg a kisasszonykát.˝ A turista teljesen tanácstalan, fogalma sincs, hogy ki az a kisasszonyka, miért őt kellene megkérdezni, egyáltalán, mi ez az egész. Megkérdez vagy tíz embert, különféleképpen, de mindegyik ugyanazt feleli, hogy a kisasszonykát kell megkérdezni. A végén persze kiderül, hogy nem azt mondták, hogy kisasszonykát, hanem azt, hogy a kis skót szoknyát, csak emberünk félrehallotta. És nem is egyszer, hanem tízszer!
(Tanács a viccmesélőnek: ha igazán fokozni kívánjuk a hatást, akkor a humoros előadásunk végén, amikor a közönség elindul hazafelé és már a színházterem ajtaja felé tartanak, de még hallótávolságon belül vannak, kiáltsunk utánuk, úgy, mint ha spontán lenne, hogy ˝Aztán kérdezzék meg a kisasszonykát!˝. Ezt legjobb a mikrofonba mondani, akkor mindenki meghallja. A hatás frenetikus: röhögőgörcs, ami egész hazaút során kitart és napok múlva is elkapja őket, hiszen emlékeznek a viccre és összekapcsolják a viccet a spontánnak tűnő beszólással. Pszichológia.)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
